A mandulaárus asszony

Azt hiszem, minden ember életében történik legalább egyszer olyan esemény, amiért egész életében szégyenkeznie kell. Amit szeretne meg nem történtté változtatni, vagy legalább jóvátenni minden áron.

Elmondok hát magamról egy történetet, melynek valamikor, nagyon-nagyon régen én is részese voltam: találkozásomat a mandulaárus asszonnyal és a kisfiúval. Azóta is éget a szégyen, gyötör a lelkiismeret, elmondom most vezeklésül, ha megbocsátható.

Hiába suhantak el közben az évek, mégis úgy emlékszem rá, mintha ma történt volna. A kis városkában, ahol épp akkor egy presszó  vezetôje  voltam,  személyzeti  asztalomnál üldögéltem munkatársaim és néhány  vendég  körében.  Szokásos  kávémat  és  limonádémat  szürcsölgettem,  míg asztaltársaim  konyakjukat  fogyasztották.

Unottan hallgattam felszínes fecsegésüket, ami egyébként cseppet sem érdekelt.

Ragyogó júniusi délelôtt volt, a kirakat üvegén át álmosítóan sütött be a nap, asztalomon számlák hevertek könyvelésre várva. Lassan  kinyílt  a  presszó  ajtaja  és  egy  szikár, rosszul öltözött asszony lépett be rajta.  Kezében  vászon  zacskót  szorongatott, szorosan  mellette,  vele  szinte  eggyé  válva, mezítlábas kisfia bújt meg. Az asszonynak  sötét,  napégette  barna  volt  az  arca, de a szeme színére emlékszem legélesebben: átható tekintete volt, szinte lélekbelátó, ami utamon mindig elkísér.

A kisfiúnak olyan ártatlan tiszta kék szeme, mint a nyári ég, és a haja színe aranyló szôke, mint a búzakalászok.

A  pincér  harsány  nevetése  vonta  rájuk  a figyelmet,  aki  asztalomhoz  küldte  a  jövevényeket.  Félénken  közeledtek  felém.

Az  asszony  halkan  köszönt,  asztalom

elôtt  félszegen  megállt.  Látható  zavarában  kendôjét  gyûrögette,  kopott  ruháját

simogatta.  A  fiúcska  az  édesanyja  szoknyájához  simult.  Amikor  megkérdeztem

tôlük:  mit  kívánnak  tôlem,  az  anya  meleg-barna  szemében  bizakodó  fény  gyulladt.  Fáradt  mosoly  suhant  át  gondoktól

barázdált  arcán.  Alig  hallhatóan  elmondta, hogy mandulát hozott, szeretné eladni,ha  megvennénk.  Gondolta,  –  nekünk  talán kell az üzletben.

Mielôtt  bármit  is  szólhattam  volna,  asztalomnál  kitört  a  nevetés,  a  köröttem  ülôk

féktelen,  minden  jó  érzést  nélkülözô  harsány hahotája.

Az asszonyka megszégyenülten állt az asztal  elôtt,  –  menni  és  maradni  egyformán

erôtlenül. Szemébôl elszállt a bizakodás melegen sugárzó fénye, s egy lobbanása mintha még a segítségemért esengett volna, – némán is kért a tekintetével. Elkínzott arcáról lassan

eltûnt az erôltetett mosoly, csak a lemondás és a szégyen szomorúsága tükrözôdött

rajta.

–  Mi  nem  vásárolunk  mandulát,  mondtam tárgyilagosan.  Nekünk  a  cukrászmûhely

szállítja  a  süteményeket.  Ott  próbálkozzon,  hátha  megveszik  a  mandulát.  –  Éreztem,  hogy  már  nem  is  hallja  a  szavaimat.

Csupán azt érzi, hogy lenézik, kinevetik ôt, közönyösek gondjaival szemben.

Halkan elköszönt, szorosan magához vonva  kisfiát,  és  mint  valami  nesztelen  látomás, elindultak a kijárat felé. Csak a tekintetét hagyta nálam intô figyelmeztetésnek

– mindörökre.

Asztalomnál  még  egyre  a  jövevények  félszegségén  élcelôdtek.  Én  azonban  nem

tudtam  velük  nevetni!  Az  ital  nem  ment le a torkomon, mert nagyon szorította valami kínzó érzés. A lázadó lelkiismeret. A felszolgált  üdítô  érintetlenül  melegedett

elôttem,  a  velem  együtt  ülôktôl  lélekben olyan messze voltam már, mint a csillagok,

távozásukat sem vettem észre.

Istenem, hányszor eszembe jut ez a történet, s bár közel húsz év telt el azóta, mégsem tudok az emlékétôl szabadulni. Éget a szégyen, mert én sem voltam különb a többieknél, akik akkor mellettem ültek. Pedig akkor is éreztem, mit kellett volna tennem, mégis  gyáván  megtagadtam  önmagamat. Ó, azóta hányszor igyekeztem jóvátenni az akkor elkövetett hibát.

Ma  már  tudom,  hogy  akkor  mindenképp meg kellett volna vásárolni azt a mandulát, minden  áron.  Tudom,  hogy  annak  az  aszszonynak  és  a  kisfiúnak  nagyon  kellett  aza  pénz.  Talán  éppen  iskolatáskát,  tanszereket, ruhát és cipôt kellett volna venni a pénzbôl a fiúcskának, akinek – emlékezem rá élesen ma is – kalász-szôke volt a haja és nagyon szép égszínû kék a szeme.

Emlékeztet  egy  régi-régi  mezítlábas  kisfiúra, aki nagyon messzirôl indult el hajdan.

Nagy utat kellett megtennie, amíg annak a kis városkának a presszóját vezethette. Elmulasztott segíteni, pedig megtehette volna… Bizony megtehette volna!

Szolgáljon  mentségül,  hogy  azóta  nagyon sokszor  megtette  már.  Segített  másokon, amikor  csak  alkalom  kínálkozott.  Mégis örökké sajnálni fogja, hogy azt az alkalmat elmulasztotta és nem teheti jóvá.

A  mandulaárus  asszony  nekem  a  roszszért  jóval  fizetett.  Itt  hagyta  nekem  átható  tekintetét.  Barna  szemét  azóta  is  látom, mintha állandóan engem nézne… Figyeli cselekedeteimet. Tekintete mindig figyelmeztet: ne tagadjam meg önmagamat soha!

A  fiúcska  azóta  bizonyára  felnôtt  és  nagy lett. Tanul vagy dolgozik valahol. Talán boldog  és  elégedett.  Engem  mégsem  hagy nyugodni  a  lelkiismeret.  Gyakorta  gondolok  rá  és  álmomban  sokszor  látom  is  ôt.

Úgy  jelenik  meg,  mint  akkor:  most  is  kisgyerek  még,  mezítlábas,  szalmaszôke,  és kékszemû.  Tanúság  rá  és  igazamra  a  róla írott versem: Azt hiszem, minden ember életében történik legalább egyszer olyan esemény, amiért egész életében szégyenkeznie kell. Amit szeretne meg nem történtté változtatni, vagy legalább jóvátenni minden áron.

Elmondok hát magamról egy történetet, melynek valamikor, nagyon-nagyon régen én is részese voltam: találkozásomat a mandulaárus asszonnyal és a kisfiúval. Azóta is éget a szégyen, gyötör a lelkiismeret, elmondom most vezeklésül, ha megbocsátható.

 

A dajka-este csönddel körbe von,

képzelet gyullad, szárnyal szabadon.

A látomásod képe jár megint

És arcod látom, amint rám tekint.

 

Egy nagy-nagy pályát lát a két szemem

S egy kisfiút is tisztán, élesen.

Egy fényes utat futsz be – jól tudom

És sorsod írják fönn egy csillagon.

 

Én látom, bár még halvány sugara –

üzeni mégis: ne csüggedj soha!

Figyelik lépted. Ne légy szomorú,

Te csöppnyi ember… kedves kisfiú.

 

A történetet is azért írtam meg, hogy bocsássa  meg  nekem  a  botlásomat.  Nekem, aki  azóta  már  sokszorosan  jóvá  tettem mindent.  Azért  írom  le,  hogy  mindazok, akiknek  nyitott  a  szíve  a  szépre  és  jóra, mindig segítsenek a rászorulókon: idôs aszszonyokon és mezítlábas kisfiúkon.

És mindenkit nagyon szépen kérek rá, ha véletlenül  találkoznak  valahol  a  mandulaárus asszonnyal és a kisfiúval, mondják meg  nekik, hogy hol lakom, küldjék el hozzám, mert azóta is mindig várom ôket. Annak az asszonynak pedig – mert mindig figyelmeztet a helyes útra –, köszönöm a tekintetét.

 

Tihanyi K. József

 

 

 

Máté László:

Karácsonyi ajándék 

 

A férfi lassan megmozdult, átfagyott tagjait dörzsölgette. Gondolataiban, a régmúlt karácsonyok emlékei kavarogtak.

A meghitt gyerekkori karácsonyok, amikor a nagy barna mackót, vagy a villanyvonatot kapta. A későbbi éveken, amikor már felnőttként saját családjával ünnepelt.

A kislánya földöntúli boldogsága a játék baba, vagy a bababútor láttán.

Istenem, hogy tudott örülni, és mennyire szeretett hozzábújni - gondolta a férfi. Mennyire apás volt.

Már régóta nem várta a karácsonyokat, sőt egy idő óta egyenesen gyűlölte.

A válása utáni magányos karácsonyokra sem szívesen gondolt. Amióta pedig az utcán tengette életét, gyűlölt minden ünnepet.  Ez a hatodik karácsony, amit hajléktalanként az utcán élt meg, és számára csak az emlékek maradtak.

Megszokta a számkivetettek és megvetettek életét. Először még zavarta egy-egy szánakozó adomány elfogadása, mára azonban a teljes közönyösség és beletörődés vált az életszemléletévé.

 A telet nem szerette a hideg miatt, a többi évszakok elfogadhatóvá váltak. A lényeg, hogy legyen egy kis ennivaló és néha-néha valami innivaló.  Az ital, az jó. Elbódít és segít elfeledtetni a kilátástalan helyzetet.

 Ismét érezte a csontokig hatoló hideget. Felnézett az égre és úgy gondolta, 10-11 között lehet az idő.  Elhatározta, hogy minden ellenérzését félretéve, elmegy a menhelyre ebédelni.

Nem szerette a menhelyet. Nem tudta meghatározni az okát, de nem szerette. A menhelyen jó meleg, néhány ismerős sorstárs barátságos köszöntése, és ünnepinek éppen nem nevezhető ebéd fogadta. Az ebédosztó, mikor rákerült a sor megkérdezte, tegnap este miért nem jött, hiszen sült hús volt és még egy szelet sütemény is.  A férfi csak megrántotta a vállát, de nem válaszolt. Az ebédosztó - mintegy kárpótlásul - két kemény tojást adotte egyszerre találkoztak. Mindketten megkövülve nézték a másikat.

- Apa? - csúszott ki önkéntelenül a nő száján a kérdés. a főzelék mellé.

A leves meleg és sós volt. Más jót nem igen lehetett elmondani az ételről.

A főzelék íztelen volt, ráadásul nem is szerette. De meg kell enni, mert szüksége van az energiára. A férfi lassan evett és minden falatot jól megrágott. Nem volt miért sietni. Régóta nem volt miért sietni. A két tojást a végére hagyta, majd gondolva a holnapra is, csak az egyiket ette meg. A másik kemény tojást egy kétes tisztaságú zsebkendőbe csavarta és a szatyorba rejtette.

Amikor kifelé indult, meglátta a menhely vezetőjét. Nem akart vele találkozni, mert tudta, hogy megint rákezdi, hogy miért az utcán tölti az éjszakát. Szerencséje volt, mert megállították a menhely vezetőjét. A férfi kihasználva a helyzetet, gyorsan távozott.

 Az utcán csoszogva megindult a körút felé. Azt gondolta, karácsony lévén az emberek talán adakozóbbak. A szokott helyére ment. Igaz, nem a legjobb hely volt a körúton, de néha egészen jó kis pénz összejött.

A forgalom hullámzó, de inkább gyér volt. Ennek megfelelően a kocsiból kinyújtott forintok is igen kevés összeget adtak ki. Már sötétedni kezdett, és alig több mint négyszáz forint gyűlt össze. Megvárom, amíg teljesen besötétedik gondolta a férfi, azután elmegyek. Sok jó már úgysem lesz.

Ahogy csoszogott a kocsik között látta, hogy a következő autó ablaka leereszkedik és egy kéz az alamizsnát nyújtja. Oda csoszogott, hogy elvegye a pénzt.

 A férfi és a sofőrülésen ülő nő tekintete összevillant.

- Kislányom - dadogta a férfi zavartan.

A lámpa zöldre váltott, de a nő nem indult el. A két ember zavartan megmerevedve nézte egymást.

- Anya miért nem indulsz már? - csivitelte a hátsó ülésen ülő aranyszőke hajú kisfiú.

- Drágám, valami baj van? - kérgezte a nő mellett ülő férfi is.

A hátsó kocsik előbb bősz dudálásba kezdtek, majd szép sorban kikerülték a zöld lámpánál veszteglő kocsit.

A nő visszarakta a fémpénzt a tárcájába, hosszasan kotorászott benne, majd a férfi kezébe nyomott két papírbankót. Az ismét zöldre váltó lámpánál, visító kerekekkel indítva, vadul elszáguldott az autó. A férfi a kezében lévő két darab ötezrest nézte, és szeme megtelt könnyel.

Először könnyezett amióta az utcán él, és először érezte, hogy megalázták.

 

 

 

 

 

 

 

 

József Attila

 

A Dunánál

1.

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. 

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,

öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a mult és övék a jelen.

Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

 

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

 

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

 

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

 

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

 1936. jún.

 

Emlékezés Anyák napján

 

Csonka család volt a miénk, minden, ami kellett a gyermekek neveléshez, a növekedéshez, az értelem kifejlődéséhez meg található volt nálunk. Csintalanságunk idején a fegyelmezés, ha jót cselekedetünkkor a jutalom.. Ha jól tanultunk a dicséret, ha rossz jegyet kaptunk, a szidás. Na nem PS 2-re, meg PC-re gondoltam ám … Sokat ért a szóbeli dicséret, és egy – egy ígéret, hogy majd mozi is lesz..

Kedves Édesapám, akire most gondolok, kemény, edzett kezű ember volt.. nem szerette a rendetlenséget, azt akarta, minden a helyén legyen, és meg is követelte mindig. A gyereknép az nem akart minden esetben szót fogadni neki, de hát senki nem szerette a büntetést. Szerettünk mindig jó jegyeket kapni, így a tanulás nem volt kérdés, azt meg kellett tanulni. Reggelente mosakodás fésülködés, (bezzeg a hosszú copfoknál katonás sorrendben álltak a hajszálak, de azután a kis kacskaringókat bevéve egy nagy masniban találkoztak, a copf végén egyre vékonyodva.. egy kis pamacs maradt a végére) reggeli, aztán mosogatás, majd öltöztünk, és irány az iskola.
Az órán figyelni kellett és beszámolni otthon, hogy mi is történt, apukám ezt megkövetelte.. Főzési tudományunkat nagyon korán kezdtük, mivel azt is nekünk kellett csinálni.. Eleinte csodálkoztam én is, hogy a jó apróra vágott krumpli kockák miért nem úgy úsznak a szép piros paprikás lében, mint a mamáé, mint egy kis hajó, olyanok voltak a hosszúkás szeletek. Mert ugye egyszerű dologgal kezdtük, a paprikás krumpli recepttel.. Nem mondta senki hogy hasábba kell vágni.. már tudom. Volt takarítás, mikor nagyobbak voltunk, mosás, kelt kalácskészítés, sőt még házi kenyér sütés is. Délelőtt 10 kor vetette be a steril kenyereket a pék a mi falunkba, addigra megdagasztva, megkelesztve, szépen kenyérkosárba téve, vasalt konyharuhában, letakarva vittem a pékhez a kenyeret, tettem rá címkét is, hogy megismerjük, ha megyünk érte, délután. Ráírtam tintával, apám nevét: Balogh János, meg is vártam, amíg bekerült a kemencébe a kenyér.. A Laci bácsi dicsérő szavait ki nem hagytam volna. (A PÉK !)  Azt a lelkünkre kötötte a szomszéd néni, hogy várjuk meg mindig, amíg bevetik a kenyeret, és nézzük, hogy a címke a mi kenyerünkre kerüljön. A pék bevizezte a cetlit, és rátette, egyet kacsintva nekem, hogy rendben.. tehát haza mentem, és összepakoltam a kenyér okozta rendetlenséget, ebédeltem, és már indultam is a suliba. Délután, a testvérem ment a kenyérért, mikor vége volt a tanításnak, csak elég bajos volt a kenyeret is cipelni, meg a táskát is, mivel ő szeretett a hátitáskával verekedni, szinte állandóan le volt szakadva a szíj a táska hátulján, mert azzal verekedett.. Kapott is érte rendesen Na és a barátnőjét hívta segíteni, mert a táska az egyik hóna alatt a kenyér a másikon, nehéz volt bár egyikünk se volt csenevész gyerek… Na elidőztem itt a kenyérsütésnél, de ez akkor egy ceremónia volt számomra.
Itt jártam most gondolataimban, mikor nagy zaj, kocsiajtó csapkodás hallatszott kintről, megjöttek a kiscsillagjaim, a két lókötő unokám! Imádom őket… Ha belegondolok, épp ekkorák voltunk mi, amikor a sok házi munka mellett iskolába jártunk, jól tanultunk, játszottunk, és élveztük az életet, meg sem értem, hogy bírtuk megcsinálni mindezt, hiszen egy háziasszony dolgát végeztük, gyerekként..
Egy Édesanyáét….

Saját írás..

 

 

Kalandom a burgonyával..

Talán 8 éves lehettem, amikor a nagymama kórházba került, így sokat voltam egyedül otthon. Gondolkodtam, hogy a család tagjai, Apukám, Pista-bátyám, és Nagyapám mit fognak ebédelni, mivel ugye csak én voltam otthon, és én még nem tudtam főzni...

 Kitaláltam, hogy majd én nem hagyom éhezni a férfinépséget, hát hoztam a pincéből krumplit, vöröshagymát, megtisztítottam, megmostam, az ujjam is elvágtam egy kicsit ..és jó apróra összekockázva feltettem főni.

Azt már láttam, hogy vöröshagymát kell aprítani, és olvasztott zsírba kell megdinsztelni, rá pirospaprikát tenni, és ezután következett a krumpli .. ja és egy kis víz is meg só, őrölt bors.. eddig eljutottam, közben amíg felkészítettem az ebédünket, a tűz a sparhertben majdnem kialudt. 

Még jó, hogy apukám egy egész hétre való gyújtóst bekészített a kisszobájába. Végül is a tűz meggyulladt, a krumpli megfőtt, de nagyon csodálkoztam, hogy a krumpli olyan kis kocka volt mint ahogy összevágtam..
Amit a mama főzött, abban a krumpli szeletek szép hosszúak voltak, teljesen letaglózott, hogy az én krumplim, nem olyan, mint a mamáé, nem úszkálnak a piros szaftos lében. Még pityeregtem is ezen, így talált rám az apukám...

Nagyon meglepődött, hogy nekiálltam főzni, és meg is dicsért. Csakhogy én nem is örültem a dicsérő szavaknak, zokogásba törtem ki.. Nagyot nézett, hogy mi a bajom, ott vigasztalgatott, mire kiböktem, hogy az én paprikás krumplimban nem úszkálnak a kis csónakok,  mint a mamáéban... Aztán a térdére ültetett és elmesélte, hogy nem a lábosban alakul át a krumpli kis csónakká, hanem olyanra kell vágni. Ezután némi utána-ízesítés után megebédeltünk, közben hazaért a család, és mindenki dicsérgetett, milyen ügyes vagyok.. persze akkor az arcukon a kis huncut mosolyt nem is vettem észre.

Később mikor nagyobbacska voltam már, mesélgették, milyen bátor dolog volt tőlem, hogy neki mertem állni az egésznek..

De azért lelkem mélyén örültem, mert mindig szerettem volna segíteni, de hát nem nagyon engedték. Akkor kezdődött el valami, ami a gasztrovilág felé terelgetett. A mamának is elmesélték, hogy már van, aki kisegíti, ha beteg, van, aki ebédet főz a családnak. Én egy kicsit büszke is voltam, mert mondták is, hogy egy kis érzékem van a főzéshez... 

Ezután már folyamatosan főzögettem, na, nem nagy dolgokat, csak mindig amit el tudtam készíteni, tanulgattam lassan.. Később már teljes ebédek kenyérsütés meg egyebek is szóba jöttek.. Végül is a hobbymmá vált a főzés..

 

Saját írás

 

 

A vaskapu

Egyik nap kimentem az udvarra, ott láttam az unokáimat, hogy egy kétkerekű kocsit tologattak. Visítoztak, nevetgéltek, a kocsi nyikorgott, nyüszített, és felrémlett előttem, hogy honnét is van ez a kis „járgány”, amin gyerekkoromban a Pisti papa vitte a sok nyuszit leadásra.
Persze ezzel vittük – ez ezer éve történt – mi is a szerintünk ócskavasnak nevezett vasakat a Méh-telepre.

’56 nyara lehetett. Égetett a nap, meleg volt, épp csak elkezdődött a nyári szünet, csak ketten voltunk otthon a tesómmal, mert a nagynéném a kórházban feküdt betegen.
A nővérem azt mondja, kellene egy kis pénz, mert hallotta, hogy a Süle cukrászdában már van fagyi, ami nagyon megmozgatta a fantáziánkat.. Azon tanakodtunk, hogy mivel az apu sincs otthon, így pénzt kérni nem tudunk, szedjük össze az udvarban levő vasakat, és adjuk le a méhbe. Kapunk érte egy kis pénzt, és vehetünk fagyit.
Ezek ócskavasak, úgysem keresi már senki, így nekiálltunk, megraktuk a fent nevezett kis kocsit vasakkal, lemezekkel, csövekkel.
Örültünk, mert jó sok vasat találtunk egy kupacban a faház mögött, mintha nekünk tette volna oda valaki. Nehéz is volt, és megdolgoztunk vele, mire mindent felpakoltunk a kocsira.
Kiizzadtunk, nem a mi 9-10 évünkhöz valók voltak azok a vasoszlopok, és lemezek, amit elcipeltünk a nagyréten át a telepig. Kb 1-2 km hosszú út volt..
Elfáradtunk rendesen..
Lepakoltuk a vasakat, lemérték, és ki is fizették a járandóságunkat.
Meg is volt az eredménye, kaptunk 78 forintot, igaz, meg is dolgoztunk érte…
Húúú az 78 gombóc fagyi, kimondani is sok volt..
Megbeszéltük, hogy nem is visszük haza a kocsit sem, toltuk magunk előtt, a szemünk előtt pedig ott gömbölyödtek a finom csoki, vanília és eper ízű gombócok.
Nyaltuk az édes, folyós ragacsos fagyit, még beszélgetni is elfelejtettünk. Ezután már bántuk, hogy a kocsit nem haza vittük, hanem cígöltük magunkkal a cukrászdába. Megbeszéltük, hogy másnap is tudunk venni magunknak, a maradék pénzből..
(Erre sajnos nem került sor)
Otthon, mintha mi sem történt volna, vártuk apukámat estefelé haza a munkából, levest is főztünk neki, meg paprikás krumplit.
Amikor megláttuk, jött be a kiskapun, valami rosszat láttam a szemében, de nem szólt semmit, megmosdott, és leült vacsorázni.
Ezután jött a feketeleves.
Azt kérdezte, mit csináltunk ma itthon?
Elmondtuk, hogy olvastunk, és számoltunk.
-És még? Kérdezte.
Hát nem sok mindent tudtunk neki mondani mert a vasakról hallgattunk, a többit meg elmeséltük..
Hátra vitt bennünket az udvarba, a faház mögé hívott… Húúú kezdett derengeni mi az, amit nem kellett volna ma elkövetnünk.
Azt utólag tudtuk meg, hogy a szomszéd néni megmondta neki, hogy mit műveltünk ma délelőtt, szóval feldobott minket, elárult, fújj!!!!
Szegény apukám, tiszta ideges lett, mert nem hitt a szemének, nem voltak meg a vasak, amiből új vaskaput csinálgatott, ő maga fűrészelgette állította össze a keretet, a kiskaput is..
Elvittük a Méh-be a munkáját és a kapunak való vasakat! Csak hallgattunk, és néztünk egymásra a tesómmal, mi lesz most?
Ezután nagy szidás következett, és az udvarból sem tehettük ki a lábunkat 2 hétig, pedig csak a szünet eleje volt még.
Kérdezte, hogy mit csináltunk a kapott pénzzel? Azt már őszintén, de bőgve mondtuk neki, hogy elfagyiztuk egy részét, a többit másnapra hagytuk. Elvette a pénzt, és azt mondta lehet, hogy tud csinálni valamit, hogy a vaskaput visszakapjuk.
Kicsit fellélegeztünk a nővéremmel.. egymásra néztünk, de nevetni semmi kedvünk nem volt..
Így mentünk mi is fürdeni és aludni gyorsan, nehogy megint rákezdje a monológját, mert szégyelltük is magunkat, és nem szerettük hallgatni, ha megszidnak bennünket. Aztán alvás.
Másnap apu nem ment dolgozni mi miattunk szabit vett ki, hogy visszacsinálja azt, amit mi nagy kínkeservvel elcipeltünk a méhbe.
Szó, mint száz, a férfi a Méh telepen, ismerve az aput, külön, félre tette a vasainkat, mert gondolta, hogy baj lesz belőle. Apukám tőle vette a kapunak való vasakat, jó drágán visszavásárolta a vasait, csöveit, 2x fizetett érte, de nem bánta, mert meglett minden alkatrész amit odavittünk. Mondta is: Szerencsétek van!
Azt mondta, az a büntetésünk, hogy az állatkerti kirándulás elmarad, sőt nem mehetünk el Budapestre sem nyaralni a rokonainkhoz. Várhatnak az unokatestvérek, az ilyen gyerekek ne menjenek sehová sem.
Egész nyáron főztünk, takarítottunk, és gyakoroltunk a sulira. Az első 2 héten az udvarból sem tehettük ki a lábunkat. Egy kis játszás volt, és ennyi.. A szomszéd nénit másnap már nem utáltuk annyira mint amikor megtudtuk hogy besúgott minket..

Jó volt visszagondolni a gyerekkori csínytevésünkre, álmodozni a fagyiról, gondolni a szép fehér, és tarka nyuszikákra, amit a kis kordéval vitt a Pisti papa a leadóhelyre! Csak nagyon sajnáltuk őket, mert vitték exportálni őket, manapság azt mondanánk a nyuszik javítottak az életszínvonalukon..
Ez volt a történet, ami eszembe jutott a kis kétkerekű kocsi láttán.. Arra gondoltam, hogy a fiúk vajon megcsinálnák e ezt amit mi a nővéremmel együtt !
Arra tippelek még több mindent is megcsinálnák .
Ők sem jobbak a Deákné vásznánál.

 

Saját írás

 

 

 

A szeretet a gyerekek szemével...

"Amikor nagyinak begyulladtak az izületei, nem tudott már előrehajolni, hogy kifesthesse a lábán a körmeit. Most mindig a nagypapa festi a nagyi körmeit, pedig neki is izületgyulladása van. Ez a szeretet."

Rebeka - 8 éves

 "Amikor szeret valaki, akkor máshogy mondja ki a neved. Valahol érzed, hogy az ő szájában biztonságban van a neved."

Zsolti - 4 éves

 "A szeretet az, amikor egy lány bekölnizi magát, a fiú pedig borotválkozó arcszesszel bekeni magát, aztán elindulnak, hogy szagolgassák egymást."

 Karesz - 5 éves

"A szeretet az, amikor az étteremben odaadod másnak a sült krumplidat, anélkül, hogy te kérnélKép az övéből."

 

Kriszti - 6 éves

"Szeretet az, ami megnevettet, amikor fáradt vagy."

 Teri - 4 éves

 "A szeretet az, amikor anyu kávét főz apának, de belekortyol mielőtt odaadná neki, csak a biztonság kedvéért, hogy ellenőrizze, hogy biztosan finom legyen.. 

Dani - 7 éves

 "A szeretet az, amikor két ember állandóan csókolózik. Amikor pedig már belefáradtak a csókolózásba, még akkor is együtt akartnak maradni és beszélgetnek. Apa és anya ilyenek. Szerintem gusztustalan, amikor csókolóznak."

 Emília - 8 éves

 "A szeretet az, ami Karácsonykor a szobában van. Ha egy pillanatr abbahagyod az ajándékok kicsomagolását, akkor lehet meghallani."

Robi - 7 éves

 "Ha jobban szeretnél szeretni, akkor egy olyan baráttal kezd, akit utálsz."

Nikolett - 6 éves

 

"A szeretet az, amikor elmondod egy fiúnak, hogy tetszik neked az inge, erre ő ezután minden nap csak azt hordja majd."

Nóri - 7 éves

 

"A szeretet olyan, mint amikor egy kicsi öreg néni és egy kicsi öreg bácsi még mindig barátok, még azután is, miután jól megismerték egymást."

Tomi - 6 éves

 

"A zongoravizsgámon egyedül voltam a színpadon és nagyon féltem. Odanéztem a közönségre, és apu ott mosolygott és integetett. Csak ő mosolygott. Ezután már nem féltem."

Csilla - 8 éves

 

"A mamim jobban szeret engem mindenkinél. Senki más nem ad nekem esti puszit mielőtt elalszom."

Klári - 6 éve

 

"A szeretet az, amikor anyu a legfinomabb csirkehúst oda

Oldal: Írások, tőlem.. és másoktól..
Gasztromann: - Menő az, ha buli van, és te főzöl, nem a vendéglős... - © 2008 - 2024 - gasztromann.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat